Haragörvény

Képtelen vagyok elmerülni ebben a sűrű ingoványban, nekem fájdalmat okozna ha hazugságkígyók sziszegnének a számban, elhallgatott titkok unalmas labirintusában
Ott kéne bolyongnom és valamit keresgélnem, és értenem kéne hogy minek is tenném, hát játéknak érezném hogy aztán mégse,mert vér folyik, bizalom, s megfáradt lelkek, kik döntenek, elvesznek, majd újra meglelnek, hogy kavaroghassanak tovább fáradhatatlanul, de nem kérdezhetem: te ebből mit tanulsz?
Így itt kell hát csavarognom ebben a vérkomoly feleslegességben, s néznem az elszáradt arcokat a végtelenségben, s szeretetből együtt fáradok el én is.
Én tanulni akarok, sőt tanulni jöttem, számtalan körpálya füstöl már mögöttem.
És nekem vicces a sok komor tekintet, a labirintusember és a harcos lendület, meg a szép kőfal ott velük szemben, minek üvöltve rohannak
ugye
fejjel a falnak, egyre több páncélban, de mégis a falnak, vérvörös szemükben harag és félelem, s néha nyomokban egy csöppnyi értelem.
Nem játszom többet végig a játékot, nem játszom a vesztes-nyertest látva a szándékot, nem helyeselek, s nem is ellenzek; hátratolom a székem ha a sárban fetrengtek.
Nem vagyok mester és nem vagyok tanítvány, amitől léteztek az csak egy ingovány.
Cuki.
Puszi.

Szar a zár

Salazar, ha már isten (vagy ki) úgysem fogja nyugosztalni, hát én se szeretném, sőt méltóztatom szájamra venni a nevit, forogjon nyugodtan a sírjában, halála előtt egyébként sem volt már lehetősége forgolódni.

Nos tehát Salazar ez a furcsa portugál koma, mondhatni diktátor nagyon ügyesen oldotta meg a diktátorkodás legmisztikusabb kérdését.

Elbújt.

Nem volt jelen csak az ember háta mögött, nem ő szólt a rádióból, majd később a tévéből, nem nyomatta intelmeit népnek, csak úgy volt,

de így mégiscsak sokkal inkább volt.

Így aztán nehezére esett a szegény portugál népnek közösen gyűlölnie valamit, aminek nem lógott ott a képe a tantermek falán, hiszen - Bismarck óta tudjuk- ahhoz, hogy valamit igazán derék módon - akár közösen - gyűlölni tudjunk, meg kell valahogy testesítenünk, mondhatnám inkább tárgyiasítanunk a fogalmát.

Így van ez valahogy a fájdalommal is: mindig ott áll a hátunk mögött akármerre is fordulunk. Ott áll a földben gyökerező tömzsi lábaival, és játékosan, de inkább idegesítően fújja a tarkónkat, és az istenért (vagy kiért) se hagyná abba. És teszi ezt mindaddig a pillanatig míg egyszer valóban "reá" nem fordulunk és meg nem pillantjuk őszinte mosolyát.

Nos ekkor tudjuk elkérni zsebéből valódi gondolatainkat, ekkor tudjuk berakni gumós zápfogaink közé, hogy aztán alaposan és erőszakosan megcsócsálva zavaros elménk újabb ideig-óráig világító felkiáltójeles szentélyévé avanzsálhassuk.

Ekkor már szaladhatunk újra gyermeki kacajt húzva fülünk mögött, egészen addig, míg egy újabb erdő, újabb fája mögül, egy újabb kis tömzsi lábú, gyökérlelkű fájdalomgubó nem lép elő, hogy elmarja kacajunkat, s kis tüdejéből további bűntudattal terhelt mély lélegzetekkel dörömbölhessen lassan őszülő tarkónkon.

Hogy taníthasson.

Csönded vagyok

az ám az a kis nyunyómunyó nyugalom az a mező ahol fúj a szellő sok a sötétzöld és a hangulat
ott száll a csönd
és én vagyok a hangulat

mondom a szájad szavát szívét szervét fújom a szellőt hallom a hangot

hallom a dobogást, deszkát fából

nem dícsér, nem beszél

elkoppan.
elkoptam.

csönd.

Leszek én is.
Súgom a csönded.
Dalolom éneked.
Dícsérő éneked.

Míg lehet...

Eu de szag

Nem mosom le magamról az emberszagot, hiszen ha megtenném, avagy megtudnám tenni, mások nem értenék, miért nem érzik rajtam ezt a -számukra oly megnyugtató- semmivel sem összetéveszthető

Idegenszagot.

De ha megtenném, akkor azt is meg kéne tudnom tenni, hogy a sok furcsa-idegen tekintetnek megmagyarázhassam, magamnak meg elmagyarázhassam, hogy ugyan miért is lenne szükséges, hogy eltávolítsam magamról drága társadalmunk jellegzetes szagát.

Hiszen ez a szag  mozgatja és élteti ezt a furcsán primitív halmazt, erre a szagra mennek dolgozni, gyereket szülni, vaníliás fagylaltot kérni, és lézerblokkolót beszereltetni a sok különböző társadalmi házikóba, melyek cégére mindenhol az van kiírva, hogy EMBERSZAG, ki itt belépsz, vegyél mély levegőt és tarts benn örökké, éljed át és éljed bele, és benne magad baszod, mert ez a dolgod, mi mind tudjuk, mi akik felfestettük a feliratot a táblára, beleírtuk a törvénybe, és beleimádkoztuk az égbe a fellegekbe, hogy igen mi ezt szeretnénk, mi így szeretnénk, és azt mondtuk a végére, hogy ámen. Legyen emberámen hát minden születendő kis csillogó szemű gyermekünkre, legyen ez a levegő, és ez a tábla...

Te meg, te emberkutya, te szagtalan senkiházi, szándékosan állsz ott egy pocsolyában, mereven mint egy büszke fasz, megpróbálsz nem viselkedni sehogyan, mert minden mozdulat az emberszagú hazugságra épül, s te ettől kékülsz, így hát csak állsz ott és nem mozdulsz, mert nincs hová, szégyellnéd ha moccansz, ha izzadsz, mert azt izzadod te is magadból te idegenember

te ezért ne is csaholj, ne is lihegj, merev fasznak még mindig jobb lenni, hiszen a dolmenek is csak úgy állnak és semmi mást nem csinálnak, bár ők tudják is, hogy ez a dolguk

és merev faszként lehetsz büszke is, hiszen biztos lehetsz benne, hogy

valójában nincs mire.

Ugyan

Ugyan lesz a hét szava, hiszen
ugyan minek, és ugyan hogyan, meg
ugyan miért és egyéb
ugyanilyen felesleges kérdések
elé
beilleszthető ez a kis szócska de nem miklós
mint a kulcs a zárba
amiről sokáig nem is tudtam hogyan működik
és egyébként elég lélegzetelállító
mint ahogy az is, hogy
naponta nyitogatom őket, és
fogalmam nincs arról, hogy bár én teszem, de azt, hogy
ugyan
hogyan azt már nem tudom.
Régen nem is volt rá szükség, hogy érdekeljen.
Most nem nyílik ha nem ismerem.
És a zár
ugyanaz.

Előre ugyebár

Nem lovak nyihognak a tarkó alatt
hanem annak a három égő háznak a füstje
amiben ülnek térdüket átkarolva
begubózva nagy és
nehéz szemekkel
felduzzadt erekkel
villanykörtetekintettel
merednek a foltos ablakon

Kell

Felettem suhan el egy táncos ráncos viharmadár,
szárnya súlya húzza hozza a sötétedés
megszokható imázsát
csendes békéjét

Az kellene most ahol nyirkos idő van és egy móló meg egy kis víz amiben lehet csak úgy lebegni, hogy mintha halott lennél, de pedig nem hanem éppen hogy akkor élsz igazán, amikor kicsit odébbtesz egy  hullám, akkor bugyogsz, és élvezed, hogy változnak körülötted a legyek, a hegyek,
de kellene néhány fa is, sőt egy kisebb liget talán, mert kell az árnyék, és kell a csupán
ami kimondható, lesétálható, és felfalható
kell egy kis csöndes ösvény is, egy hepehupás, nyuszikkal és lepkékkel
kell egy felkelő nap de felhőkkel
kell egy tiszta patak is
meg egy őszülő alak is, aki mindig csak ülhet a kedvenc kövén
mindig csak mosolyog és csillog
kell egy bot a kezébe, egy isten a fejébe
kell még egy viskó is, ami fából készül, vagy készítve van
szemlehunyásra
kitalálva, feltalálva
feltálalva, hogy legyen az is
kell sok vágy is, meg kell egy szárny is
és kell a vihar és kell a máris
kell sötét és kell sál is
kabát is az esőkabát is
hogy amikor tovaszállok
szárnyam alól kidugja fejét
egy kis hamisas szürkeség
kicsi kezét szája elé rakja
mosolyog és
az igazat mondja
akkor kell a kabát is
mert elered az eső
és zuhog mert kérték
egy mosoly és egy érték
és csak mossa újra
csorog újra
mossa újra
nyirkos időmet, tavamat, cipőmet, mólómat
ösvényemet, ligetemet, árnyamat
és szárnyamat, szavamat, öregemet
mindenemet.

Nyirkos az idő.
Csillog az eső.
Szép.

Lassan

Szeretnék visszafordulni mert egyszerűen unom, fájdalmasan unom saját hiányom és imádom ahogy sokadjára kostólgatom azt a tányér szart amit elém tol a zsenge könnyed népitélet, a szép ígéret, hogy megenném e végre ahogy illik ahogy kérik, ahogy mások végignézik, vagy caplatok e tovább még egy fél kanyarnyit hogy éppen lássam a következő buckát, a néhány darab hullát, a csillagszemű hazug hullát akik rámutatnak a dühös szörnyre aki kapaszkodik a hátamon és számol vissza, nekem számol, minden szaros és nem szaros másodpercet, bele a fülembe a lassan süket fülembe, mert nem akarom se felfogni se lefogni
ha együtt akar élni velem.
Tehát inkább vissza szeretnék fordulni és beállni a kicsit vicces üvegbúra alá a sok többi közé, mert hiszen az ugye viccesebb ahogy ott állunk, összeér a vállunk, és várjuk a friss tescós kenyeret, hiszen az még meleg is.
ugyebár.
Mert akkor mindannyiunknak melegünk lesz.
És az olyan jó.
Ugyebár.
Az olyan jó.
Nektek.

Bizonyosan

Most választok egy illúziót magamnak aminek a hátán kívánok közlekedni.
Egy tetszőlegeset.
Ha kívánom -márpedig éppen kívánom- akkor egy rózsaszín vízilón vagy vízilovon ahogy tetszik és hosszú, de kétségtelenül női szoknyában fogok végigszáguldani ezen a kicsit szögletes és kicsit "nem túlságosan megbonyolított", majdhogynem kies, de méginkább pusztán
azért mert arra gondolok most éppen
hogy miért kantáraztam fel egy vízi-lovat amikor éppen azt kellene megmagyaráznom hogy kies tájon pusztán egyetlen dolgot érezhet az ember, egyetlen dologra emelheti fel a fejét és nézhet filmesen a messzeségbe, ami pedig
nem a vízló katárjának a szárán, s nem is a kantárján fog múlni.
Azon fog múlni, hogy szükséges e hosszúszoknya és cuki és duci állatka ahhoz, hogy feltűnően vágtassak végig egy meg nem nevezhető akármilyen pusztán egy-két egyszerű szójátékért.
Szükséges e ahhoz kies "táj", hogy én a megbotránkoztató és felháborító színű vízilovammal, ill. hosszú, lebegő szoknyámmal végigmeneküljek akárhol a közös mérges hangot találó állatvédők és új/régi nácik elől.
Természetesen kell e viselkedni rózsaszín cukivízipaciként, ha hátamon egy lovagot kívánok vinni, ill. változna e a helyzet, ha egy nosztalgikus kupac hullával tenném mindezt pusztán azért hogy a Rózsaszín ám Feleslegesen Marketingszagú Cukilények Érdekvédelmi Egyesülete felfigyeljen rám, és segítsen megerősíteni bennem a közösséghez tartozás kevésbé felesleges ám annál cukibb élményét.
Szükségszerű lehet e tehát a természetes viselkedés egy kies pusztán néhány szójáték, egy saját eleve elrendelt feleslegességén, és életének érthetetlenségén kesergő pink paci, néhány ellentétes elvekkel rendelkező viszont egyaránt közösségélményt kínáló "bandák" csipkelődése, egy hosszú szoknya, aki nő szeretne lenni, és egy spontán ám akaratlagos illúzió lábnyomának kedvéért?

Minden bizonnyal

Talán.

Létjogosulatlan

Nem csontok roppannak a tétova utazó foga alatt, ha gondol egyet, és ráharap egyet

az elhagyott almafára, ami ugye messze esik

a lényegtől

hanem elárvult

a sarokból lomhán előmászó bizonytalan gondolatok,

amik önnön bizonytalanságuk egyértelmű jeleként "létjogosult gondolat" feliratú cetlivel homlokukon állnak egy légüres szobában és kiabálnak a

felettük ingaként dülöngélő porcelán torony felé

amiből még lady gaga sem mászik ki, hogy díjat vegyen át,

hiszen még ha ő pihenne is odabenn, biztosan azt gondolná

hogy az egyetlen létre jogosult s jogszerűen megítélt gondolata miszerint másszon elő s hulljon alá rég látott cimborái közé egyenértékűnek hatna azon hangyák tettével akik napok óta próbálnak bejutni az előszobában lévő másfél négyzetcentiméteres ragadó folthoz

hogy eltakarítsák.

szép dolog ez csak felesleges, hiszen én ott állok, s e tiszta szívű jószándékú hangyákat a papucsommal kenem széjjel a csempén.

Márpedig repülni sem lady gaga, sem én, sem a jószándékú hangyák nem tudnak.

Hiszen akkor nyilván együtt repkednénk odafenn, és ha egymásra néznénk csak ennek a darabos és szaggatott szövegnek a címe jutna eszünkbe.

mindannyiunknak.